Ha veszítettél már el valakit, tudod, hogy a vesztés pillanatában szeretted a legjobban és a legigazabban. Amikor szembesültél azzal, hogy „nincs”. Amikor a sors letépi rólunk azt, akit szeretünk, s ott maradunk kifosztva, egyedül – a hiányban döbbenünk rá, mennyire szerettük. Utólag. És jönnek az emlékek: a közönyös hétköznapok, a szürke reggelek, a fáradt fölkelések, a rosszkedvű morgások, veszekedések, összezördülések, a kellemetlen esték, amikor nem történt semmi, csak ültetek egymás mellett, üresen – a hiány fájdalmas érzésével visszanézve villámfényben látod meg a múltadat, s azt kiáltod:
- Milyen hülye voltam! Nem láttam, milyen kincset szórok szét minden percben és órában!. . . Bár akkor tudtam volna, amit most tudok: hogy ajándék volt vele az élet! Bár visszatérhetne, akár csak egyetlen percre is! Másképp szólnék hozzá? Másképp látnám, másképp ölelném… És elmondanám neki azt, hogy… Mit is?. . . Amit nem lehet elmondani.
Keresés
Friss topikok
Rebelde:
Ügyes vagy! Örülni fogsz hidd el :) (2019.03.09. 12:45)Elkezdtem
Idén ide mentünk volna nyaralni. be volt fizetve, csak Viktória beteg lett így visszamondtuk.
Most Zsolti szólt, hogy szervez egy utat és első körben minket hív, a szűk csapatot. Megláttam az ajánlatot és zokogni kezdtem.
Ott akartam kibeszélni a több hónapnyi feszkót.
Ott akartam leültetni a víz…
Az érzés, amikor annyira próbálod egyben tartani magad, és nem kimutatni, mennyire fáj, miközben az állandó összeomlások szó szerint megölnek belül.................. olyan, mintha segítségért kiáltanál, de senki sem hall téged!
Nem voltunk barátnők.
Különösebben jóban sem. kollégám volt sok-sok évig. Emlékszem, mikor először találkoztunk - tizensok évvel ezelőtt-egy magas sarkú edzőcipő volt a lábán. Nem hittem a szememnek!
Harsány volt, nagypofájú, mégis mindenki szerette.
Elvált, férjhez ment, elvesztett egy nagyon…