Nem voltunk barátnők.

Különösebben jóban sem. kollégám volt sok-sok évig. Emlékszem, mikor először találkoztunk - tizensok évvel ezelőtt-egy magas sarkú edzőcipő volt a lábán. Nem hittem a szememnek!

Harsány volt, nagypofájú, mégis mindenki szerette.

Elvált, férjhez ment, elvesztett egy nagyon beteg babát, majd megszületett a fia. Hallottam Róla, láttam a riportjait.

Majd múlt csütörtökön 53 éves korában meghalt.

Így egyszerűen.

Felbukott és vége. Nincs többé!

Pittyegett a telefonom, de kozmetikusnál voltam és nem tudtam elolvasni, csak mikor kijöttem. A Rákóczi-tértől hazáig bőgtem.

Azt hiszem most döbbentem rá arra, hogy milyen törékenyek vagyunk. Hogy egy pillanat alatt elveszíthetünk bárkit. BÁRKIT aki fontos! Felhívtam Anyut, aki azt mondta, hogy ne sírjak, mert most ő fog jönni......mert a kora miatt neki kell majd mennie. A metrón ültem és zokogtam, hogy ne mondjon ilyet!

Azóta is ezen agyalok. Egy életünk van, ezt az egyet kellene jól csinálnunk, mert bármikor vége lehet. Van akinek sikerül......................de én elbasztam.

Nem mondjuk ki.

Nem beszéljük meg......mert szégyelljük, mert mit fog szólni, mert nem merjük,mert kiszolgáltatottak leszünk.

És aztán felbukunk a csarnokban.

Addig kell szeretni, míg van kit és addig kell neki megmondani, míg itt van.........................mert aztán késő lesz.

KÉSŐ LESZ!