Ma elsétáltam a Levenduláshoz, majd végig a jól ismert kitaposott úton, be az erdőbe.

Már rügyeznek a fák és zöldülnek a bokrok.

És én csak mentem.....egészen a fensíkig.

Ott kisétáltam a meredély széléig és lenéztem. Találkoztunk itt már őzekkel, mindenféle madárral. Viki rendszeresen leszaladt a völgybe és visszanézett: jöttök? Majd mikor látta, hogy nem megyünk, csak üldögélünk ott.....visszajött.

Mikor utoljára itt jártam, ketten voltunk. Megfogtuk a kis dobozt és Viki hamvait a szélbe szórtuk. 

Zokogtunk mindketten. 

Ma egyedül vagyok, és sosem gondoltam volna, hogy két kutyám  hamvait hoztam utolsó sétára. Dézi március 12-én 14 éves, Bogyó 15 körül volt,.

Néma csöndben ott álltam és néztem a végtelent. Elláttam Sóskútig, Battáig, de én a felhőket néztem.

Nem hiszek egy ősz hajú emberben, nem hiszek egy prófétában, de hiszem, hogy van ott VALAMI.

Lehet, hogy a hold túloldalán üldögél és néz minket.

Néztem és bíztam abban, hogy látja , hogy tiszta szívvel állok ott. Hogy mindent megpróbáltam, de nem volt elég!

Majd elővettem a 2 kis dobozt és a szelek szárnyára bíztam Dézi és Bogyó hamvait.

Szálljatok Kicsikéim és bocsássatok meg! Örökre a szívemben lesztek ..........és velem.

Szeretlek!