Tegnap leültünk Kiskorúval átbeszélni, hogy mennyi az annyi.

Az ügyvéd javasolta, hogy ajándékozzam neki az lakást, hogy spóroljunk az illetéken.

Megnéztem....basszus 2021-ben került újra a nevemre. Tehát ha idén értékesítem, több mint 1 millát adóznom kell belőle.

EGYMILLIÓT!

Rohadjanak meg! Minden forint fájna, így átszámoltuk.

Marad a lakás még idén,-ha kell kölcsön kérünk a tesómtól, hogy kifizessük Zembert-és hogy ne kelljen befizetni azt a pénzt. Aztán majd jövőre eladom, visszafizetem neki amit kell és vége.

VÉGE!

Zember ragaszkodik a 32 millióhoz, és most azt mondta, hogy ő kifizeti VISSZAMENŐLEG IS mindennek a felét.

Mit? A hitelt? Az ingatlan adót? A közös költséget? Bogyó infúzióját? Dézi hamvasztását? Az én álmatlan éjszakáimat és a könnyeimet 3 héten keresztül, míg Dézi életéért küzdöttem egyedül? 

Ha akarna-és merne elém kerülni- már megtehetné, hisz tudja a számlaszámot.

Lassan megnyugszom. Elfogadom, hogy nem tudtam jobban csinálni.

Hogy az ő tetteiért nem én vagyok a felelős.

A múltkor leültem egy sráccal beszélgetni és megkérdezte, hogy mi hiányzik a legjobban?

Az, hogy vasárnap  bevigyem a kávéját a foteljébe egy sütivel.

Hogy becsomagoljam az ebédet, hogy rendesen egyen.

Hogy gondoskodjak Róla.......ez a szeretetnyelvem. 

Nézett rám nagy szemekkel. Ez hiányzik? 

SOHA nem kaptam meg ezt otthon. SOHA!

Ő veszített többet!