Mikor megismerkedtem Kicsivel, az első év az őrült szerelem és a nagy magányosság jegyében telt.
Még nem vált el-én sem, de nálunk rendezett volt a viszony-külön éltek, de egy lakásban. Minden este beszéltünk msn-en éjjel 1-ig.
Aztán találkozgatni kezdtünk, majd egy októberi estén kopogtak. Ott állt az ajtóban, 2 sporttáskával és azt kérdezte befogadsz?
Az elkövetkező 1 évben többször eltűnt napokra-sosem szólt előre, én meg gyomorgörccsel vártam, hogy előkerüljön. Mennyi, de mennyi program úszott el, mert ő eltűnt, hányszor ültem egyedül, magányosan a lakásban, és mikor előkerült én mindig adtam egy újabb esélyt neki.
Eltelt a nyár úgy, hogy senki nem tudott rólam, nem ismertek a barátai, a családja, befizettem a nyaralásunkat, amire ő persze nem jött el. Minden áldott vasárnap egyedül voltam, mert anya nem engedte elhozni a gyereket és ő meg ment.
Nyár végén egy vasárnap délelőtt ültem és azon gondolkodtam, hogy nem jött haza egy buliból, ebéd után meg megy tovább a gyerekhez. Hová vezet ez? Visszaszámoltam és rájöttem, hogy az elmúlt 3 hónapban, amiben volt 12 szombat és 12 vasárnap egyetlen szombatot töltött velem.
Mindig közbejött valami. Most a papa beteg, most a nagymama szülinapja, valami mindig fontosabb volt, mint én.
Úgy éreztem, hogy az egyetlen dolog,ami mellettem tartja az, hogy van hol laknia.
Bár rettenetesen fájt írtam egy sms-t, hogy most már nem is kell, hogy hazajöjjön, mire hazaérek ne legyen ott és a cuccait sem akarom látni.
Másnap már letíltott az msn-ről.
Az első egy-két hét arról szólt, hogy fájt.....nagyon és semmi mást nem akartam, csak túlélni!
Úgy éreztem kihasználtak. Befogadtam a családomba, a lakásomba az életembe, mindent megosztottam vele, ő mindent elfogadott és nem adott cserébe semmit. Egy fehér folt voltam!
Eltelt egy hónap, mikor kaptam egy e-mailt, benne egy zeneszámot. Lányi Lala Szeress című száma volt.
 
"Sok régi szavad feldereng, mintha itt lennél.
Bár elfújta a szél.

Mindent s bármennyit megér,
Azt mondom bárcsak itt lennél!
Az érzést visszakaphatnám,
Jobban vigyázhatnék rád.
Évek, napok, hónapok
Mit többé meg nem kaphatok.
Kell hogy szeress, ölelj át!"        Végigbőgtem.
 
Aztán úgy két héttel később, egy este-későn mentem haza suli után, 9 felé-ott állt a kapu előtt egy rózsacsokorral.
Azt kérte, hogy hallgassam meg.
Végiggondolta az életét, soha még senkitől nem kapott annyit, mint tőlem, még senki mellett nem érezte, hogy Önmaga lehet. Elválik, szabályozatatja a láthatást és ha adok neki még egy esélyt, bebizonyítja, hogy ő nem az a gyáva alak, aki elbújik a problémák elől. Semmi mást nem szeretne, csak engem boldoggá tenni, ő is boldog lenni félelem és titkok nélkül.
Féltem, rettegtem a jövőtől. Kis időt kértem, hogy átgondoljam. Nem tudtam eldönteni, hogy Ő kell vagy valaki, akit lehet szeretni és akinek fontos vagyok. A szivem és az eszem között kellett döntenem. A szivem azt kalapálta, hogy szeretem, az eszem meg azt, hogy bántani fog, ne tedd!
Rengeteget beszélgettünk. A házasságról, hogy már nem hiszek benne, gyerekről, hogy már nem szeretnék, a jövőről.
Csak boldogok szerettünk volna lenni.
Felnevelni az én gyerekemet, az ő gyerekét szeretni, ha nálunk van.
Elkezdődött az új közös életünk. 1 évig tartott. Rózsaszín lányregény. Egyszer beszéltem valakivel és azt mondtam neki, nem tudom meddig fog tartani, de bármeddig is, nekem MEGÉRTE! Még sosem szeretett így senki, és azt hiszem én sem szerettem így még senkit. Ez az a szerelem, ami mindenkinek az életében csak egyszer adatik meg.........és ha már nem fog annyira fájni, hogy vége lett, egyszer még boldog leszek, hogy megélhettem.
Vasárnap volt, lent voltunk a gyerekkel a családjánál. Közel volt édesanyja halálának az évfordulója.
Este megint felhozta a közös gyerek témát. Nem akartam, vitatkoztunk.
Másnap este csak 8 felé jött haza. Fáradt volt és szótlan. Úgy éreztem haragszik rám, az előző este miatt.
Kedden ismét csak 8 felé került elő, ismét szótlan volt.
Jött a szerda, a láthatás napja. Mikor 8-kor hazavitte Dugót leültem mellé. Próbáltam kiszedni belőle, hogy mi a baj, de nem válaszolt. Úgy éreztem, hogy kizár, ettől bepánikorltam, lemerevedtem.
Csütörtök ugyan így telt.
Pénteken felhívott, hogy vidékre kell mennie, valahogy furcsa vol a hangja. Este küldött egy sms-t,hogy lent alszanak.
Délelőtt megjött, én már készülődtem. Manna szülinapi bulijára voltam hivatalos csak vasárnap jöttem haza. Kicsi elutazott a családjához.
Vasárnap este megint nem beszéltünk. Egyszerűen azt éreztem, hogy büntet engem-az okot persze nem tudtam- és egyre magasabbra emeli a falat.
Hibáztam.
Oda kellett volna bújni hozzá, átölelni, megnyugtatni, hogy nincs baj vagy ha van, majd együtt megoldjuk........de nem tettem. Féltem. Visszabújtam a kagylómba és kezdtem becsukni.
Hétfőn délelőtt telefonált, hogy a főnöke beteg, külföldre utazik, majd kedden jön.
Nem jött, csak szerdán. Este azt kérdezte tőlem, nagyon szomorú voltál mellettem az elmúlt néhány napban?
Csütörtökön ismét egy telefon várt, hogy vidékre megy. Akkor már teljes hangerővel szólt a vészcsengőm, de nem tudtam mi a baj. Este hívtam, de nem vette fel. Majd egy fél óra múlva hívott-zavart volt a hangja,-hogy nem jön haza. Azt hiszem az volt az a pillanat, hogy azt éreztem, hogy elveszítem.........de nem tudtam semmit tenni.
Pénteken msn-en beszéltünk, majd rohantam haza. Megpróbálom átlépni a gátjaimat, beszélnem kell vele, hisz fontos nekem. Azt éreztem, hogy távolodik, de nem tudom kinyújtani a kezem, hogy visszatartsam.
Mikor hazaértem, üres lakás fogadott. Éreztem a jeges rémületet a gyomromban! Elment és egy szót sem szólt.
Azon a hétvégén nem sokat aludtam, ültem a sarokban és vártam. Közben úgy éreztem, hogy nem csináltam semmi rosszat, nem érdemlem meg, hogy ezt kapjam. Egyetlen egyszer kellett volna esélyt adnia nekem, de nem adott! 40 éves vagyok, nem tini. Két felnőtt ember kapcsolata nem érhet így véget! Így, hogy az egyik nem is tudja, hogy miért.
Hétfőn már msn-en nem értem el. Írtam neki egy kétségbe esett levelet. Azt válaszolta, hogy gondolkodnia kell.
Következő hétfő este beállított, nem nézett rám és csak azt hajtogatta,hogy elfáradt és belefáradt a harcba a családjával.
Nem kérdezte,hogy én hogy vagyok, hogy velem mi van, hogy én mit szeretnék.
Összepakolt néhány cuccot és elment.
Bentről kértem néhány dobozt és belepakoltam az életét. Az emlékeit, a ruháit, az autóit. Végig sírtam a következő hetet, míg csomagoltam.
Pénteken jött érte. Mikor az utolsó dobozt is levitte, visszajött, némán átölelt nagyon szorosan. Csak álltunk ott összekapaszkodva és mindketten sírtunk.
Egy esély nélküli szerelem volt a miénk.