Vannak helyzetek, amikre ösztönből reagálunk. Lehet tanulni, finomítani, de a habitusunkkal nagyon szembe menni nem lehet.
Ani mondta nekem egyszer, hogy Anyukám, én a 3.-ról dobáltam volna ki ex ruháit, egy ollóval cafatokra vágtam volna, és ismerve téged így kellett volna tenned……….és mégsem.
Próbálom a Kiskorúban is elültetni azt a gondolatot, hogy szándékosan nem bántunk másokat. Csak azért, hogy fájjon neki. Méltatlan. Mindkettőnek.
Van az a mondás, hogy fekvő emberbe nem rúgunk……………..és milyen igaz. Csak sajnos gyarló emberek vagyunk és néha meg akarjuk semmisíteni a másikat. Ettől persze nem lesz jobb nekünk, de a düh vagy fájdalom elborítja az agyunkat.
Szülinapom volt. A 37. Akkor már ex-el hónapok óta ment a cirkusz. Visszaolvastam, amit akkor írtam: 2009.05.23.
„Vasárnap lettem 37 éves. Reggel szó nélkül otthon hagyott, lement a konditerembe, nem várt meg! Azt hittem belepusztulok! Ültem a lakásban, majdnem megfagytam és nem értettem semmit. Nekünk most úton kéne lenni valahová, hogy ünnepeljünk, de itthon vagyok egyedül!
Vártam. Este 7-kor hazajött, ekkor rá kérdeztem. Igen, újra kezdték, ettől a hölgytől 2 hónap alatt több szeretetet kapott, mint tőlem a 19 év alatt. Szeretgeti, rajong érte, bezzeg Én! Sosem voltam bújós. Én sosem mutattam, hogy szeretem őt. Jégcsap vagyok,nem rám van szüksége. Én nem változom meg, nem tudom azt adni amit szeretne.
Erre megkérdeztem, hogy miért csinálta ezt pont most a szülinapomon, azt mondta, hogy azt akarta, hogy fájjon! És fájt, nagyon! Vele lettem felnőtt, mellette tanultam meg milyen az élet és most Valaki 2 hónap alatt többet adott Neki mint amit Én valaha!”
Semmi másra nem emlékszem csak arra, hogy ennyire még sosem aláztak meg. Hogy szándékosan okoztak fájdalmat. Azt éreztem, hogy méltatlan a helyzet. Mikor már feküdtem ő még belém rúgott, csak azért, hogy még jobban fájjon.
Próbálom megértetni a Kiskorúval, hogy ha valaminek vége, akkor azt lehet szépen is csinálni. Fájni fog, még annak is, aki menni akar, de sosem szabad méltatlan helyzetbe hozni a másikat.
Valamikor szeretted, valamikor boldog voltál vele…….szomorú, hogy ez elmúlt, de ha már így alakult a lehető legkisebb sérülést kell okozni a másiknak.
Le kell vele ülni, elmondani mi miért van. Meg kell tisztelni a másikat azzal, hogy tűrhetővé tesszük a végét. Vállalhatóvá!
Elfutni, elbújni, összepakolni, mikor a másik nincs otthon és napokra eltűnni méltatlan dolog. Beszennyezzük vele azt, ami szép volt. Egy darabig csak a fájdalom marad. Nem a szépre, a boldogságra fog a másik emlékezni, hanem arra, hogy becsapták, megalázták, kihasználták és semmibe vették.
Az, hogy én ezt próbálom átadni a gyerekemnek és ő mennyire fogadja meg…………….majd egyszer kiderül. De remélem azért, mert látta mindkét oldalt, majd annó jól fog dönteni.
