Kedden autóztunk haza. Lógott az eső lába nagyon. Szürke volt minden. Egyszer csak leszakadt az ég……nekem meg eszembe jutott hányszor álltam az erkélyen nézve az esőt. Magam köré egy pokrócot csavartam, Wendyke a kezemben és bámultuk a villámokat.
Bőgni kezdtem.
18 év………….ennyit volt velem.
1 hónap múlva lesz 2 éve, hogy már nincs itt, de még mindig hiányzik…………és ha létezik a szivárványhíd, akkor biztos ott vár rám a lábánál.
„A Menyországot a földdel egy híd köti össze, amelyet Szivárványhídnak neveznek.
A híd innenső oldala a lágy zöld fűvel borított dombok, hegyek és völgyek földje. Ha egy állat meghal, aki nagyon közel áll valakinek a szívéhez, a halála után a Szivárványhídhoz megy. Itt mindig van elég víz és eleség, folyton lágy tavaszi szellő fújdogál...
Nap mint nap játszanak és rohangálnak, de eljön a nap, amikor egyikük hirtelen megáll. Fénylő szemei a messzeséget fürkészik, vágyakozó teste remegni kezd. Hirtelen kitör a csoportból, és szinte repül a zöld fű fölött egyre gyorsabban és gyosabban. Észrevesz Téged, és amikor te és különleges barátod újra találkoztok összeölelkeztek az örömteli újraegyesülésben, és soha nem váltok el többé. Az öröm csókjai záporoznak arcodon, kezed újra simogatja a szeretett fejet, és végre újra belenézhetsz azokba a bizalommal teli szemekbe, amelyek oly régen távoztak az életedből, de a szívedből nem hiányoztak soha.
Együtt mentek át a Szivárványhídon.”
