Nem bírtam tovább.
Lassan egy hónapja, hogy egyedül vagyok, de minden reggel mikor felkelek, az ágyvégébe dobott nadrágját látom meg először.
Ha benyúlok a szekrénybe megcsap az illata…az ottmaradt holmijaiból.
Nem akartam én pakolni..….mert 14 hónapja is ezt csináltam………
Ugyan azok az érzések, ugyan azok a gondolatok jártak a fejemben.
Összepakoltam a cuccait. Ha jön, csak felpakol…és mehet.
Nem bírnám végignézni, ahogy rámol. Képtelen vagyok rá.
Nekem fáj…..nem szégyellem.
FÁJ.
NAGYON.
Mikor kész lettem, bevillant: a kép.
Úristen, hol a kép?
Létra, felmásztam, kotorásztam…nincs meg.
Elkezdtem a könyveket lerámolni. Csak Nagy világatlasz, Magyarok krónikája hasonló kaliberű, jó nehéz lexikonok. Lepakoltam legalább 300 kiló könyvet.
Nincs meg.
Aztán kipakoltam a szekrényből a ruhákat és elhúztam a faltól.
Ott volt.
Ott, beesve.
Megnyugodtam.
Letettem azt is.
Baliról hozta, a nászútjáról.
Gyönyörű festmény, azt mondta MAJD bekeretezteti.
Emlék……Neki.
Az első nászútjáról.
Elhittem, hogy lesz nekünk is ilyen képünk Kubából.
Szombaton beszélgettem Tomival.
Meglepődött.
Nem tudta, hogy mi együtt éltünk.” Nem tudtam, ne haragudj. Nem láttam rólad egy képet sem az adatlapján, soha nem mondta.”
Hát igen.
Nincs képünk a nyaralásról.
Van persze, Ő van rajta és Mazsola. Ők….és én.
Nincs egyetlen egy közös sem. Ahol ketten lennénk…..vagy hárman.
Karácsonykor is fotózott.
Mazsola a fával, Mazsola a csillagszóróval, a papával, Csabival.
Zsuzsi a nagy családi karácsonykor rászólt, menjetek már oda hárman.
Az az egyetlen kép van hármunkról.
