Ha veszítettél már el valakit, tudod, hogy a vesztés pillanatában szeretted a legjobban és a legigazabban. Amikor szembesültél azzal, hogy „nincs”. Amikor a sors letépi rólunk azt, akit szeretünk, s ott maradunk kifosztva, egyedül – a hiányban döbbenünk rá, mennyire szerettük. Utólag. És jönnek az emlékek: a közönyös hétköznapok, a szürke reggelek, a fáradt fölkelések, a rosszkedvű morgások, veszekedések, összezördülések, a kellemetlen esték, amikor nem történt semmi, csak ültetek egymás mellett, üresen – a hiány fájdalmas érzésével visszanézve villámfényben látod meg a múltadat, s azt kiáltod:
- Milyen hülye voltam! Nem láttam, milyen kincset szórok szét minden percben és órában!. . . Bár akkor tudtam volna, amit most tudok: hogy ajándék volt vele az élet! Bár visszatérhetne, akár csak egyetlen percre is! Másképp szólnék hozzá? Másképp látnám, másképp ölelném… És elmondanám neki azt, hogy… Mit is?. . . Amit nem lehet elmondani.
Keresés
Friss topikok
Rebelde:
Ügyes vagy! Örülni fogsz hidd el :) (2019.03.09. 12:45)Elkezdtem
Imádom a színházat. Minden alkalommal mikor belépek valamelyikbe................ megborzongok.
Varázslat ez számomra.
A musicaleket meg kifejezetten szeretem.
Mónika szerint fel sem öltözünk, ha legalább ketten nem halnak meg vagy nem hangzik fel egy nagyária…..a biciklis gatyában ugra-bugráló balettosokról nem beszélve…..de én pont ezeket nem szeretem.
Szombaton láttam a Miss Saigont.
Az első perctől az utolsóig végigborzongtam az előadást.
Látványos, minden mozdulat megtervezve, egyszerűen ültem és próbáltam befogadni az élményt.
Mikor a katonák elhagyják Saigont egy helikopter ereszkedett a színpadra olyan hang és fény effektek voltak, hogy azt látni kell, elmondani nem lehet.
Elhangzott egy-két sláger….a szaxofonos pl……..de ez az, ami alatt erősen nyeldekeltem: