Ikrek vagyok, a kettősség minden ismérvével. Egyrészt a hebrencs, mindent azonnal akaró Vamp, másrészt a tyúkanyó,aki otthon jól érzi magát és maximálisan kiszolgálja a szeretteit.
Egyszer a vidám,mindenkivel szót értő csaj, máskor a zárkózott ember....... IGAZÁBÓL csak néhányan ismernek.
Volt egy gyerekkori barátnőm, aki tini korunkban nagyon csúnyán átvert. Szerintem e miatt nem mertem nagyon sokáig közel engedi magamhoz barátot. Néhányan eljutottak egy pontig,de onnan nem engedtem tovább senkit. Ültem a kagylócskámban, sokszor éreztem,hogy ki kéne menni vagy legalább beengedni valakit, de nem ment.
Ez a párkapcsolatomra is igaz volt. Azt a szót,hogy szeretlek azt hiszem a gyerekemnek mondtam ki először teljes szívemből, félelem érzet nélkül. Valamiért úgy gondoltam,ha kiadom magam, sebezhetővé válok, és aki sebezhető az gyenge és azt bántani fogják.
Sokat agyaltam ezen,hogy miért alakult ez ki bennem,de nem jöttem rá.

Az exnek is volt ezzel problémája,hogy nem tudom kimutatni a szeretetemet.
Akartam én, istenem hányszor akartam spontán átölelni vagy azt mondani,hogy szeretlek, de egyszerűen képtelen voltam! Lebénult a nyelvem, a szivem dörömbölt és nem tettem meg. Mikor elment, és én ott maradtam volt időm gondolkodni.
Tv-m nem volt,aludni nem tudtam, éjszakákat gubbasztottam a sarokban ölemben Wendykével. Azt éreztem,hogy ülök bent egy kagylóban egyedül, magányosan és ki szeretnék menni. Kint emberek vannak, akiknek csak szólnom kéne, hogy segítsetek ki innen, de képtelen voltam rá! A kagylóm héja meg szép lassan csukódott.
Aztán egy jó fél évvel azután,hogy ex elment egy éjjel odáig jutottam,hogy vagy bele fogok őrülni vagy pszichológus segítségét kérem vagy megpróbálok kimászni a kagylómból. A csajok felé próbáltam nyitni. Először óvatosan csak lassan haladtam......és nem történt semmi! Mármint semmi bántó, nem élt vissza senki a gyengeségemmel,a kiszolgáltatottságommal, azzal amit mondtam. Nem volt egyszerű, hosszú ideig tartott, de van 4 olyan barátom, akiknek bármikor bármit elmondhatok!
Ha ők nem lennének, nem tudom mi lett volna velem.
Nem mondom,hogy nem őrzöm a kagylómat. Azt sem, hogy néha nem mászom vissza bele.......de már egyre ritkábban.

Sajnos Kicsivel történt kapcsolatban is előfordult,hogy onnan néztem kifelé és nem tudtam szólni, hogy ne menj el,hisz itt vagyok...de nem hallotta! Mikor rátört a depresszió-az utolsó két hétben-annyiszor szerettem volna átölelni, megmondani neki, hogy mennyit jelent nekem, de képtelen voltam rá. Féltem.........féltem a kiszolgáltatottságtól. Úgy éreztem, ha megteszem, kuncsorgok a szeretetéért........és erre nem voltam képes. Visszamásztam a kagylómba........ő meg várta, hogy nyissak és mivel nem tettem, azt érezte, hogy eltávolodtam.
Kúzdök a kagylóm ellen és hiszem,hogy egyszer lesz valaki, akiért érdemes onnan újra előbújnom és soha nem fogok visszamászni.