Minden évben egyszer értékelnem kell a saját munkámat, majd Apa is értékel engem. Kettőnknek konszenzusra kell jutni és a megbeszélteket felvinni a HR rendszerbe. Ez a gyakorlatban úgy néz ki, hogy én értékelem magam, majd Apa is engem és beírjuk azt, amit ő gondol :-)
Tavaly a kommunikációmra 4-est adtam. Szerintem nics vele gond, adhatnám az 5-öst is, csak akkor nincs hova tovább fejlődni.
Bementem Apához, aki közölte, hogy mérpedig ő 2-est kapott a Boss-tól és ha neki 2-es, akkor az enyém sem lehet jobb a 3-asnál.
Majd azt mondta, hogy neki előírtak egy kommunikációs tréninget és akkor én is menjek.
Szóval ennyit az értékelésről.
Múlt héten 2 teljes napot a tréningen töltöttem.
Reggel 9-től délután 4-ig beszélgettünk  különböző kommunikációs technikákról, a buktatókról.
Ha valaki megkérdezné miről beszéltünk 2 napig, napi 8 órában, nem tudnám elmondani, de egy dolgot megtanultam.
Mi emberek úgy kommunikálunk,hogy elgondoljuk, hogy a másik mit akar mondani. Ha szerencsénk van, tényleg azt akarja..........ha nincs, akkor elbeszélünk egymás mellett. Illetve mondunk valamit és azt hisszük, hogy a szemben ülő azt érti, hogy mi mit szeretnénk, de ez nem biztos.
 
Kicsivel való kapcsolatomban ez volt a legnagyobb buktató. Sokszor mondta,mondta......és nem értettem. Nem tudtam kihámozni a lényeget.
Mikor először ment el az ügyvédjéhez, ragaszkodtam hozzá, hogy elkisérjem. 35 körüli csinos kedves csaj. Megkérdezte, hogy én miért vagyok ott.
Aztán elkezdett Kicsivel beszélgetni. 1,5 órán keresztül beszéltek és néha közbe kellett szólnom. Nem azért mert jobban tudtam,hanem mert az ügyvéd nem értette meg Kicsim magyarázatát. A végén megköszönte, hogy elmentem.
 
Szomorú vagyok, hogy nem éreztem, hogy bánatos mellettem. Nem éreztem, hogy ekkora baj van. Lehet, hogy ő mondta.......csak én nem értettem meg.
A hétköznapok felőrlik az embert. Nem úgy figyelünk a másikra, ahogy azt kellene. Rohanunk, bevásárlás, vacsi, gyerek kikérdezése.....és igazából arra nem marad időnk, ami a legfontosabb. A TÁRSUNKRA. Lehet, hogy szótlanabb, mogorvább kicsit, de átsiklunk felette. Nem azért, mert nem fontos!......nem is tudom miért.
3 héttel azelőtt, hogy elment még kaptam sms-t "Boldog vagyok, hogy minden reggel melletted ébredhetek. Köszönöm, hogy vagy nekem"............aztán valami mégis elromlott ennyire. Nem beszélt. Pórbáltam rákérdezni, de csak annyit mondott elfáradtam. Én meg annyiban hagytam. Gondoltam majd elmúlik. Hogy jobban lesz. Talán az ősz hozta ki belőle, talán édesanyja halálának az évfordulója. Nem vettem észre, hogy ekkor a baj!
Bezárt elöttem és nekem lehet, hogy dörömbölnöm kellett volna, hogy engedj be, hisz fontos vagy nekem, mégsem tettem. Én is bezárultam. Pedig csak beszélnünk kellett volna!......ma már tudom.