Döbbenet.......ez volt az első gondolatom. Aztán az, hogy mi visz rá egy fiatal, sikeres, jó anyagi körülmények között élő szerelmes embert arra, hogy eldobja az életét?!?

Gyáva?..............vagy inkább rettenetesen erős?

Mit él át az, aki itt marad?  Itt marad egy szerelemmel, tudva azt, hogy nem volt elég a szerelme ahhoz, hogy NE tegye meg? Szörnyű lehet! Nem tudom, hogy kiheverhető-e.

Már 2* találkoztam a halál ilyen formájával.

Nyár volt. Őrölt, forró nyár! '94-et írtunk, augusztus közepe. Pár napja született a Kiskorú. Már otthon voltunk, de Öcsi még nem jött. Vártam. A kedvenc nagybátyám! Mikor gyerek voltam, betuszkolt minket mindig a kocsijába és irány fagyizni. Vagy a strandra. Mindig nevetett! Sosem volt rosszkedvű.

Akartam, hogy jöjjön és nézze meg a gyerekemet. Nézze meg milyen szép.

Hiába vártam.

Aztán egyszer csak azt éreztem, hogy MOST indulni kell hozzá. Azonnal!

Mire kiértem......................elvitte a mentő. Ott álltam egy 1 hetes babával, a rendőrök még helyszíneltek és a döbbenettől nem tudtam szólni. Még élt 5 napig.

Nem sírtam.

A temetésén sem!

Még 1 évig nem tudtam. Aztán egyszer megint az éreztem, hogy mennem kell. 2 óra alatt értem ki busszal és gyalog a temetőbe. Összerogytam a sírnál és csak zokogtam.

Aztán itt volt Ági.

Még nem volt 30 éves. Mindig jókedvű, midig mosolygós.

Kollégákból lettünk barátok. Megszületett az unokahúga és a családja egyre inkább ellene fordult. Harcolt, küzdött ! Családterápiára járt velük, mindent megtett, de úgy érezte becsapták.

Látszólag elfogadta. Az élet ment tovább. Néha találkoztunk, de már nem volt ugyan olyan, mint rég!

Aztán egy reggel, mire az apja hazament már késő volt!

Évekig lelkiismeret furdalásom volt miatt! Hogy nem vettem észre!?! Mi lett volna a jó megoldást??? De nem volt megoldás........biztosra ment!

A családja meg.................április 1-én Bolondok napján temette!  Sosem bocsájtom meg nekik!