Tegnap megmondtam Kiskorúnak.
2 hete kerestem a legjobb alkalmat és úgy gondoltam, hogy a tegnapi az.
Leültem mellé az ágyára, beszélgettünk…..és bele fogtam.
Az első mondatnál megmerevedett, csak nézett rám, majd elkezdett zokogni.
Pici kora óta nem láttam így sírni, nem szólt egy szót sem csak kapaszkodott belém, annyira szorított, hogy majdnem megfulladtam és sírt, de nagyon.
Persze én is elkezdtem, de bizonygattam, hogy nem lesz baj Kisfiam.
Itt lesz a Mama, jön Zsuzsi…és bármit mondott Apa nem vagyok rákos.
Szívem szerint felhívtam volna az apját, hogy leordítsam a fejét: EZT AKARTAD?!? Hetek óta tömöd a fejét, hogy beteg vagyok azért fogytam, most jó?!?
Mondtam, ha kemo-t kapnék hánynék, hullana a hajam…..hát hullik nekem a hajam????Próbáltam viccelődni, humorizáltam, bemész a suliba, mikor kijössz már túl leszek rajta.
Nem lesz baj!
Szerintem azt, hogy nemleszbaj százszor mondtam el este. Viccelődtem, csináltam teát,dúdolgattam, hogy tudja NEM LESZ BAJ !
Majd bementem a fürdőbe, elindítottam a forró vizet, az arcom neki nyomtam a hideg csempének-az elmúlt 1,5 évben Istenem hányszor csináltam-és jól kibőgtem magam.
