Nyáron ismerkedtünk meg. Bejött az intenzívre. Belépett és mindenki felkapta a fejét. Az az IGAZI GYÖNYÖRŰ NŐ.
Tökéletes alak, szép arc, gyönyörű haj, csodás mosoly.
Mindenkivel kedves volt, mosolygott.
Aztán lejött a nyári táborba. Viháncolt, nevetett, bulizott jól érezte magát.
Egyik nap nem jött órára. Keresni kezdtem és felmentem a szobájába.
Karikás szemmel nyitott ajtót: rosszul vagyok.
Hívjak orvost, mentőt, hozzak gyógyszert, mit csináljak, hogy segítsek? Adtam gyógyszert, ágyba dugtam.
Délután kopogott és bejött a szobámba. Szeretné megköszönni, hogy kerestem és figyeltem rá.
Majd sírni kezdett….egyre jobban, egyre keservesebben, és egyszer csak kirobbant belőle:bulémiás vagyok! BULÉMIA!….te jó ég, mit tudok róla? Hánytatják magukat, szétmegy a foguk, lelki oka van. Ennyi! Nem sok!
Nem tudtam mit tegyek. Átöleltem és sírtam vele. Szép lassan megnyugodott, már nem zokogott görcsösen. Néztem szegénykém szemét, amiben mérhetetlen fájdalom látszott.
Bébi, bántott valaki?
Nem válaszolt, csak bólintott.
Szexuálisan bántottak? Nézett nagy merev szemekkel és csak azt suttogta: az apukám.
Aztán beszélni kezdett: 4 éves (négy!!! emberek milyen mocsok egy világ ez?????? ) megerőszakolta a saját apja. Nem emlékszik csak a fájdalomra és hogy a családja őt okolta érte. Száműzték a nagyihoz egy pici faluba. Az egész gyerekkora bűntudatban és igyekezetben telt, hogy mindenben a legjobb legyen, hátha akkor szeretni fogja a családja. A legjobb matekos, a legjobb töris, szavalóversenyre járt és táncolni….de nem segített semmi.
18 évesen összepakolt és feljött a Fővárosba, megpróbált szakítani a múlttal. Nem megy neki. Segítség nélkül semmiképpen.
Nem is tudom hányszor ismételtem el: Nem TE vagy a hibás! Nem Te tehetsz róla!
Az óta a nap óta valami összeköt minket. Azt érzem, hogy itt van egy lány, bántották, kihasználták azok, akiknek óvniuk és szeretniük kellett volna. Nincs igazság!
Felvettem a nane egyesülettel a kapcsolatok, írtam a nokjoga.hu-ra, kerestem pszichológust neki, vettem könyvet, csatlakoztam egy evészavarosokból álló csoporthoz….ő meg nem mer elmenni.
Most leültem vele beszélni.
Bébi, ha félsz szembenézni vele egyedül, akkor elmegyek veled!
Ott fogok ülni melletted. Nem kell egyedül csinálnod, de muszáj lezárni, hogy tovább léphess.
Miattad! Hogy teljes életet élhess!
Úgyhogy mikor belenézek a szemébe, arra gondolok: én vagyok boldogtalan? Én? Hát mi történt velem? SEMMI ehhez képest!!
Ma is írt már…..csak egy szót:köszönöm……pedig nem kell……..és ezt Ő is tudja.
