Megint egy levél…..és megint szívhez szóló.

És mikor egy kamasz fiú rajzol az Angyalkának, az bőgni való.

Elolvastam és megint-mint minden évben-sírtam.

Baga előtt és a többi Főangyal előtt földig hajolok, hogy tudja ezt csinálni minden nap.

Hogy azon agyalnak, hogy segítsenek olyan gyerekeken, akik pénteken hazamennek a családjukhoz a bentlakásos suliból és hétfőn az ingyen konyhán kezdenek. Mert otthon nincs mit enni.

Bele nézni ezeknek a gyerekeknek a szemébe nap mint nap, hatalmas teher. Nem tehetnek róla, hogy így élnek. Ők is szeretnének önfeledten jászani, látják, hogy más melegben van, nem éhes és drónt ereget meg nyomkodja az ipadját és vágyakoznak.

És ami a legszörnyűbb, hogy ha leírhatják a vágyaikat, akkor nem tudnak a helyzettel mit kezdeni. Ott az üres papír, az bármit elbír, de ő gumicukrot kér

Banánosat!

Mert arra vágyik!

Meg colát szeretne, esetleg, ha belefér még egy csokit is......vagy csak enni valót, hogy másnak is jusson.

Hogy legyen minden nap étel.

Vagy tolltartót, mert neki még sosem volt, vagy könyvet, ami új szagú és Ő olvashatja el először, vagy csizmát, mert kinőtte és nincs másik.

Rohadt világ!

Kibőgtem magam, mint ahogy gondolom a többi sok száz angyalka is, és megyünk drónt, meg könyvet venni, színes ceruzát és gumicukrot, hogy legalább arra az egy napra mosolyt csaljunk ezeknek a gyerekeknek az arcára.

Hogy aznap azt érezzék, hogy Ők is különlegesek..................és ilyenkor mindig azt érzem, hogy kicsit jobb a világ!