Már ahogy leült, láttam, hogy baja van.

Mi történt? Semmi. Bántott valaki? Nem. Össze vesztél Lolival? Nem. De hát látom, hogy VAN VALAMI! Nincs bajom, hagyjál.

 

Pánik indul, mert gáz van. Anyut hívtam, mert ha valaki tudja, ő biztosan.

Nem mondhatom el, de nincs baj. De mond el, de nem mondhatom, de igen, mert az én gyerekem, de nem. Elvitatkoztam vele egy ideig, aztán kinyögte.

A gyerek bele szeretett egy autóba….ezt tudtam, meg azt is, hogy ilyen lehetőség egyszer van egy életben. Hiányzik 300 000 Ft-ja, hogy megvegye. Tudom, engem sem kergettek az asztal körül, ha nem volt kocsi a seggem alatt és miért kell egy ilyen és ekkora neki. Az apjához fordult segítségért, és itt akkor álljunk is meg egy szóra.

A volt férjem jó ember, szereti a Kiskorút, de khm….sosem volt az a nagyvonalú fajta. Én tudom, hogy mennyit keresett akkor mikor még együtt éltünk, látom, hogy évente kapja az új kocsikat, látom, hogy hogyan élnek, elmondja, hogy mennyi millió van a bankban (hurrá) Mindig rendesen fizette a gyerektartást, DE mióta elváltunk-12 éve- egyszer sem vitte el nyaralni, nem kérdezte meg mikor munkanélküli voltam, hogy te figyelj, most nincs jövedelmed, hogy tartod el? Ő ilyen, ettől még jó ember és kész.

Szóval Kiskorú hozzá fordult és kért. Nem hiszem, hogy egyszerű volt neki, nem is teszi gyakran…………és az apja nemet mondott.

Kiskorú tudomásul vette, de fájt neki. Később elmondta, hogy az fájt igazán, hogy tudja ő is, hogy ez 2 heti fizetése, hogy most először kért ilyet, tudta, hogy megtehetné, de nemet mondott. Később azt mondta neki, ha én adok 300 000-et, akkor ő is.

Mindezt kb. 2 hét múlva egy étteremben mesélte el nekem. Úgy tettem, mintha nem tudnék róla, de még így is belefacsarodott a szívem.

Néztem és olyan de olyan fájdalmat és dühöt éreztem, hogy el sem tudom mondani!

Mondtam neki, nem baj Kisfiam, megoldjuk. Ott a kocsim, amit 1,5 éve úgyis Te használsz, nekem nem kell.

Add el, és az ára a Tiéd. Nézett rám és azt mondta: Anya, azt nem lehet………..és sírni kezdett.

190 centi ,110 kiló és sír!

2 hét múlva küldtem neki egy sms-t: 1 000 000 okot tudok arra, hogy örülj! :-)

Szerző: Mókusélet  2018.05.17. 16:52 Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://mokuselet.blog.hu/api/trackback/id/tr7513966718

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása