Írtam egy levelet. Még soha életemben nem vetkőztettem le a lelkem ennyire meztelenre.

Még sosem voltam ennyire őszinte. Elküldtem, és vártam.

"Nem tudok beszélni……….hát írok.

Ez az év annyi minden rosszat hozott már és még csak a fele telt el. Írok, mert 2 év terápia megtanított arra, hogy szeretnem kell magam……………..még nem megy, de tanulom.

Zsófi nemrég azt mondta nekem, hogy 20 év alatt még sosem találkozott ilyen emberrel, aki ennyire nem szereti önmagát. Hogy elhiszi, hogy csak akkor szerethető, ha mindenki válláról levesz minden terhet, Hogy nem hiszi el, hogy csak önmagáért – azért, AKI és AMILYEN - lehet szeretni. Persze bőgtem, mert van benne igazság. Jártam hozzá, pedig nagyon fájt sokszor az, amik előjöttek a gyerekkoromból, miket az elmém elzárt jó mélyre. Jártam, mert meg akartam érteni, hogy mit miért csinálok, mondok, vagy éppen nem csinálom, nem mondom. Jártam, mert éreztem, hogy fontos a kapcsolatunk miatt is. 

Az elmúlt  másfél évem nagyon nem volt jó, de az utolsó félévbe majdnem belepusztultam!

Apukád betegsége, majd halála. A sok MOHU-s munka, a szlovákoknál, osztrákoknál a cégnyitás………..és én csak azt láttam, hogy őrlődsz, és nem beszélsz. Beleálltam 1000 %-ig, azért, hogy Neked csak azzal kelljen foglalkozni, ami „fontos”.

Megpróbáltam minden terhet átvenni Tőled…..és Te hagytad! Hányszor……….istenem hányszor ültem be úgy a kocsiba, hogy végig beszéltél telefonon. Mert a Péter meg a Feri fontos! meg a munka! …………….és egyre inkább azt éreztem, hogy én nem vagyok az. Hogy én nem számítok.

Egy hang nélkül mentem Veled Szegedre és félre téve minden büszkeségem, segítettem Anyukádnak is, pedig 12 évig én voltam az abnormális kapcsolat, akit szégyellni kell! Közben rettegtem az 5. évfordulótól, a vizsgálattól. Szorongtam attól, hogy lesz-e munkám, hogy ennyi idősen kellek-e még egy új cégnek. ….és ha nem………….akkor mi lesz velem. Tartottam magam, mert úgy éreztem, Neked most nehezebb és nem akartalak terhelni a saját problémáimmal, pedig hidd el, volt bőven.

Nőként nagyon nehéz megélni azt is, hogy változó kórba léptem. Nem csak testileg nehéz, de lelkileg is. Feszült lettem, sírós, és hőhullámok gyötörtek. Láttad, tudtad, hisz sokszor majd megfagytál éjjel, miközben engem a víz vert. Hogy mondod el ezt egy ereje teljében lévő férfinek? Hogy fogalmazod meg azt, hogy szeretlek és vágyom arra, hogy átölelj, hogy összebújjunk, de most a szex nem megy, kérlek légy türelemmel. Nem beszéltem róla, szégyelltem magam, hibáztam. El kellett volna mondanom, nem csak feltételeznem, hogy úgyis látod mi zajlik bennem. Sok mindenről kellett volna beszélnem neked, akkor is, ha Te legtöbbször csak hallgatsz. Tudom, hogy türelmes voltál, de talán nem eléggé. Talán türelmesebb lettél volna, ha beszélek neked erről. Változott a testem, a hangulatom és bár minden porcikám vágyott rád, nem tudtam kimutatni. Szeretlek, jobban, mint hinnéd és mint azt valaha kimutattam vagy mondtam volna. Ez talán a legnagyobb hiba, amit elkövettem.

 Néha kibuktam, de ennyi. Pedig beszélnem kellett volna róla, kiönteni a szívem- hisz ki másnak ha nem annak, akivel megosztom az életem- de nem tettem. 

Számtalan éjszakát sírtam végig, míg te kint ültél a tv előtt és a telefon folyamatosan a kezedben volt, mert azt éreztem, hogy belehalok ebbe. Szerettem volna kimenni, hogy átöleljelek, hogy hozzád bújjak, de nem tudtam, mert azt éreztem, hogy ha számítanék, akkor néha letennéd a telefont! Akkor bejönnél, hogy beszéljünk, mert ez így nem jó. Féltem!

Azt éreztem, hogy egyedül maradtam. Hogy én vagyok a férfi is a kapcsolatunkban, mert már semmi, de semmi terhet nem vettél le rólam. Én főztem, vásároltam, intéztem a kutyákat, rendeltem neked a kaját, hívtam szerelőt, ha valami elromlott……… ….és már nem tudtam nőként funkcionálni. De nem attól férfi a férfi, hogy ezeket intézi, hanem, hogy érzelmileg mellém áll és elengedhetem magam, nem kell mindig erősnek lennem. De meghallottam, amiket mondtál utolsó nap, mielőtt elmentél. Jó lett volna, ha ezeket korábban kimondod, ha tudnál beszélni a benned zajló dolgokról. Az nem elég, hogy azt mondod: igazad van. Olyan elcsépelt, de beszélgetni kell, kommunikálni, ha kell kiabálni, hogy a másik meghallja, megértse.

Vártam a vizsgálatot és rettegtem tőle. Abban bíztam, hogy elmegyünk Görögországba és majd ott átbeszéljük…………de közben Viki beteg lett és abba belehalt a lelkem egy darabja!..............és továbbra sem beszéltél. Nem csak velem nem……igazából senkivel. Péter néha felhívott, hogy beszéljünk, mert Veled nem tud.

Az elmúlt 2 hétben sokat gondolkoztam. Tudom, hogy hol hibáztam, tudom, hogy mit tennék másként. Ha lenne időkerekem visszaforgatnám…………de nincs.

Még soha nem voltam ennyire „meztelen”. Még most is tanulom, hogy hogyan mondjam ki a legbelsőbb gondolataimat, de úgy érzem, ez most egy olyan mélypont az életünkben, ahol nincs más megoldás, mint kitárulkoznom, hogy tudd, fontos vagy. Szeretlek

Szeretném, ha tudnád, hogy az együtt töltött több mint 12 év életem legmeghatározóbb és legjobb évei voltak. Hiszem, hogy annyi jó volt benne, hogy ennek így nem lehet vége és még mindig érdemes küzdeni egymásért, de ha Te nem is érzed ugyanezt, akkor is beszélnünk, beszélgetnünk kell, hogy le tudjuk zárni."

Aztán vártam.....és nem jött válasz.

Beike 10 nap után rátelefonált, ezért jelentkezett.

Megérkezett egy csokor virággal, átölelt és azt mondta szép vagyok, jó a hajam.

Leült, kért egy kávét és némán nézett.

Próbáltam vele beszélni, de csak azt hajtogatta, hogy nem tud mit mondani és hogy igazam van.Megkérdeztem, hogy mióta volt velem boldogtalan...........azt mondta év eleje óta.

De hiszen beteg lett az apja, majd meghalt.............erre azt mondta, hogy igen és találkozott közben valakivel 3 hete, akivel beszélgetni kezdett, ő csak belesodródott.

A hűség, az DÖNTÉS kérdése! Abba nem sodródunk! Felvállaljuk a konfliktusokat, megbeszéljük és nem kívülről várjuk, hogy valaki megemeljen. Eddig 2 nagy krízis volt az életünkben, az első a betegségem, most az apja halála és mindkétszer elfordult tőlem.Kívülről várta a megerősítést, hogy Ő férfi. Azt mondta, hogy nekem nem tudta elmondani, van benne egy gát. 

Majd sírni kezdett, hogy én vagyok a lelki társa, hogy lehet, hogy már 5 évvel ezelőtt sem kellett volna megbocsájtanom Neki.

Ölelgetett, puszilgatott, hogy kinyitottam neki a világot, hogy imádott velem utazni...........sírtam.

Megkérdeztem Tőle: most boldog vagy?...............azt mondta, hogy igen.

3 hétért eldobta a 12,5 évünket,

Kidobtam a virágot. összepakoltam a cuccait és hétfőn elmegy.

Végleg!