sajnos sokat.

A múlt héten kötelező szabin voltam. otthon maradtam, mert muszáj volt.

Kivettem a takarító gépet és kitisztítottam az ülőgarnitúrát, az ágyat és az étkező székeket. majdnem leszakadt a derekam a végére és nagyon fájt a vállam. Leültem és sírtam.

Sírtam, mert azon agyaltam, ha itt lenne, akkor is én csinálnám egyedül. Akkor is égne a vállam, mert nem segítene.

Hétvégén jött a család. Előtte megnyírtam a bokrokat (mint mindig) megtisztítottam a kerítést a borostyánoktól (mint mindig). Egyedül.....mint majdnem mindig.

Jó volt, hogy itt voltak. Szeretem őket és ők is szeretnek. Nicolas olyan nagyon hosszan ölelgetett, hogy minden rendben lesz, hogy persze könnybe lábadt a szemem.

Ma reggel egy 1,5 évvel ezelőtti beszélgetés jutott az eszembe. Kint ültünk a teraszon és kávéztunk. Megkérdeztem Zembert, hogy látja-e önmagát 5 év múlva? Mi lesz, hogy lesz.

Elgondolkodott és azt mondta: remélem lesz munkám.

Én ott ültem lefagyva. Néztem rá.....lesz munkád? Ez az, amit látsz a jövőben? HOGY LESZ MUNKÁD???

1 hétig ezen agyaltam,. Nem azt látja, hogy MI....nem azt, hogy Kiskorúnak lesz gyereke és majd és az unokát abajgatjuk (amikor ez szóba került, azt mondta, hogy várja és nagyon kíváncsi rá) csak azt, hogy REMÉLI lesz munkája.

Ma is rosszul esik, hogy ezt mondta...............hogy elköteleződni képtelen................és megint fáj.