Abban bíztam,hogy tegnap lesz első nap-1,5 hónap óta-amikor végre nem sírok.
Mikor nem kell lerohannom a melóhelyemen a konyhába,hogy ne lássák…..mikor otthon nem kell a számra tapasztani a kezem,hogy a gyerek ne hallja meg.
2 hete rám jött a sírógörcs a konyhában. Kiskorú bent számítógépezett. Egyszer csak kijött, csak átölelte a vállam és azt mondta: anyukám bújj ide, nagyon szeretlek!
Tegnap Manna írt nekem olyanokat…..amit lehet,hogy a szívem mélyén én is tudtam, és tudok, csak nagyon nehéz elfogadni.
Fáj………és fáj az, hogy más pontosan látja ..........és én nem tudok tenni ellene.
Fáj, hogy kimond dolgokat, amit én nem tudok még........... akkor is, ha igazak.
Mert az igazság sokszor fáj.
Néha azon gondolkodom, hogy a "soha többé" azt tényleg soha többé-e vagy csak mostanra szól.
Hogy mennyi időre szól az „örökké”? Egy hétre, egy évre vagy egy életre?
Hogy hogyan romolhat meg valami hirtelen egyik pillanatról a másikra?
Hogy ha valami elromlik az megjavítható-e?
Hogy honnan ismerjük fel, hogy miért és minek érdemes még esélyt adni, és mi az, amit el kell engedni.
Gyorsan és keményen, soha többé meg nem ismerve, tudomást nem véve róla, vagy csak hagyni, hogy eltávolodjon? Szép lassan elengedni a kezét de még hagyni, hogy ő fogja a tiédet és egyszer csak észrevenni,hogy már ő is elengedte, mert nincs többé szüksége rád?
Elengedni embereket, helyzeteket,rokonokat, barátokat………..álmokat.
Melyik fáj kevésbé? Akkor, ott, ha azonnal lezárod, vagy ha elengeded, látod távolodni, és utána ...?
Vettem rózsaszín lepedőt meg olyan lilás, rózsaszínes ágyneműt.
Megágyaztam és eltettem a másik párnát……..már nem érezni rajta az illatát.
Betettem az ágyban középre és belefeküdtem. Jól kibőgtem magam és ,megpróbáltam aludni. 10 perc forgolódás után visszahoztam a párnát, kihúzódtam a jobb oldalra-mert mégiscsak az az én helyem- és reggelig aludtam.
