Nagyon erősen.
A fülemben dobog, a torkom összeszorul és remegni kezd a kezem .
Azt érzem, hogy összecsuklik a térdem.
Utálom ezt az érzést!
Rosszul vagyok tőle!
Mégis mostanában egyre többször előjön.
Most is.
Karácsonyi party.
Minden évben egyszer van ilyen. Most ez páros hétvégére esett, mikor Mazsola elvileg nálunk lenne..
Kértem, hogy szóljon….nem tud fellépni a gyereke miatt. Majd átgondolja. Majd, megbeszélte Anyával, aznap nem hozza el a gyereket.
Veszekedés…szinte minden nap. 1 gyakorlásból 3 lett majd 4……nem sikerült szabaddá tenni egy délutánt, hogy bemenjünk a Vörösmarty térre egy kis karácsonyi hangulatért.
Kicsit kettesben lenni.
A party előtt 2 nappal azzal jött haza, hogy Mazsola hívta….hiányzik neki az apukája, menjen érte.
Hiányzik, a gyereke értsem meg!
Megértem.
Had hozza el és én maradjak a gyerekkel otthon.
Döbbenten ültem. Én?
Miért?
A te döntésed, Te akartad így, Te csináltad, miért én mondjak le valamiről a Te gyereked miatt, mikor Te nem mondasz le róla?
Kiborulás, veszekedés,vita.
Sírt…..hogy visszacsinálná……de nem tudja.
Értsem meg, senki más nem segíthet, oda megy letáncolja ½ 12-re itthon van. Boldogan fog hazajönni hozzánk.
Nem akarom…érzem,hogy megint átver…..és majd azt mondja „nem így terveztem”.
Aztán bele mentem. Nem miatta…..hanem egy csillogó szemű 3 éves miatt.
Aki csonka családban nő fel és akit nem akartam,hogy az apja a két hetenkénti hétvégi találkozásukat egy tánc miatt lemondja.
Mazsola betegen jött. Egész nap az orrát szívtuk, hőemelkedése volt és nyűgös volt.
Apja ½ 8-kor elment.
Éjszaka 20 percenként felriadt, „Apa itthon van?” kérdezte és én minden alkalommal mondtam „nem kicsim, de már úton van". Lázat mértünk, öklendeztünk, orrot fújtunk és sírdogáltunk egész éjjel.
Hajnalban mikor simogattam a kis kezét sírni kezdtem.....elbúcsúztam Tőle. 1/2 éves kora óta ismerem. Láttam kijönni az első fogát, tanítottam állva pisilni, sütöttünk együtt sütit.
Nem fogom látni ahogy felnő, nem fogok vele tanulni, mikor iskolába megy.
Átölelte a nyakam úgy aludt el.
½ 12-kor kezdtem érezni….remeg a gyomrom….üt a szívem. Az nem lehet, hogy ott maradt bulizni!
Hogy hozzám nem jön haza…..már nem csodálkozom….de hogy a gyerekéhez sem…..az nem lehet!!!
½ 1-kor hívtam……fel sem vette.
1-kor telefonált, még hazaviszi Imolát. Nem hiszem el! Ez fontosabb! Megint!
½ 3-kor ért haza…vasárnap hajnalban dugó volt.
Másnap megkértem, ha viszi haza Mazsolát már ne jöjjön vissza. Vigyen annyi cuccot, hogy ellegyen és egyszer jöhet pakolni.
7 hónap alatt a mi fergeteges szerelmünk ide jutott.
Sírt, zokogott, hogy ne küldjem el megváltozik. Elköltözik, ha kérem de adjak időt a kapcsolatunknak. Ne dobjam el!
Felsoroltam az utolsó 4 hónap eseményeit…..hányszor hagyott egyedül, mert a tánc vagy a zumba fontosabb volt. Ott hagyott betegen. Hányszor fordult elő, hogy megbeszéltünk valamit….és közbejött valami …..tánc, gyakorlás….és az persze mindig fontosabb volt.
….a névnapom……azt is elfelejtette…..mert persze zumba volt.
Azt mondta ő nem ilyen rossz ember, és engedjem, hogy bebizonyítsa.
Erre ma….facebook……képek, ahogy táncol, jól érzi magát, míg én a beteg gyerekét otthon ápolom és várom…………….. mert megígérte…………….sokadszor.
Fáj a szívem.
