Egy habkönnyű rózsaszín lányregényre készültem.
Fiú és a lány találkoznak, szerelem, évődnek, valami bonyodalom-mert bonyodalom az kell-aztán mégis rájönnek, hogy ez a NAGYBETŰS SZERELEM és egymáséi lesznek.
Ennyi.
Ehhez képest már a 20. percben, mintha gyomorszájon vágtak volna.
A lány parkinsonos.
Gyógyíthatatlan.
Tudja magáról és nem tervez hosszú távra. Csak pillanatokra boldog.
A fiú szerelmes lesz és tudja, hogy nem a „szokványos” utat fogja járni a kapcsolatuk (esküvő,gyerek barbecue a szomszédokkal, szülinapi zsúr, évente egyszer nyaralás a családdal) helyette ez vár rá: remegés,elejtett poharak, majd nem tud egyedül öltözni a lány, később magatehetetlen lesz majd szépen kihuny a szeméből a fény.
És a fiú ott lesz.
Vállalja………mert szereti.
Olyan sebeket tépett fel a lelkemben, hogy csak ültem és próbáltam koncentrálni, mert
- moziban nem bőgünk
- bulizni megyek innen…nem kenhetem el a sminkem.
Láttam magam ahogy járkálok a folyosón. Nem mertem pisilni menni, mert megígértem,hogy itt leszek,mikor kitolják a műtőből. Aláírtam, hogy 48 órán keresztül vigyázok Rá és ha bármi van fél órán belül visszaérek vele a kórházba.
Róttam a köröket.
Egyszer csak kitolták a kocsit és ott feküdt rajta hófehér lepedővel letakarva, a lába combig jódos.
Ahogy mellém értek, kinyitotta a szemét, teljesen kába volt még az altatástól és alig érthetően azt kérdezte:hozzám jössz feleségül? Majd visszaaludt. Megsimogattam a homlokát és azt mondtam igen.
Fél évvel később feküdtem az ágyon. Az arcom duplájára dagadva, rászorítottam a jég akut.
2 óránként kapkodtam a Cataflamot, de nem enyhült. Lüktetett és fájt. 2,5 órán keresztül próbálták kiszedni a fogam. Majd felvágták és csak sikerült.
Sírtam…….pedig erős vagyok. Ő odajött és azt mondta: akkor nem megyünk zumbázni?
Ránéztem és nem tudtam mit mondjak. Megmozdulni sem tudtam úgy fájt. De a szívem jobban.
Toporgott egy darabig, majd azt mondta: én elmegyek jó?.......és otthagyott.
