Szombaton a salsa suli szülinapjára voltam hivatalos. Vaciláltam, hogy elmenjek-e.
Néhány hónap múlva már biztos tudok majd bulizni Kicsivel, de még nem állok rá készen.
1 hónapja költözött el...még nem tudok.
Egyszer csak kaptam egy e-mailt. Menj el nyugodtan én semmiképp nem megyek.
Nem válaszoltam a levélre.
Nem válaszoltam, mert nem kérdés volt benne.
Nem válaszoltam, mert úgy éreztem, hogy ez egy gesztus, azért amiért én lemondtam Miatta a Karácsonyi party-ról és vigyáztam a gyerekére.
Épp a ruhatárba adtuk be a kabátokat, mikor megérkezett...és nem egyedül jött.
A döbbenettől először nem tudtam szólni.
Majd megkérdeztem, hogy mit keresel itt?
Közölte, hogy bulizni jött és neki joga van ehhez.
Neki is vannak itt barátai, akikkel találkozni akar.
Elöntötte az agyamat a düh!
Írtál, hogy nem jössz!
Írtál, hogy jöjjek nyugodtan!
Erre ide jössz és nővel jössz 1 hónappal a szakításunk után?
Kértem, hogy menjen el...ne csinálja.
Nézett rám, és azt mondta: ne cirkuszoljak, ne csináljak jelenetet, próbáljak EMBER maradni.
Álltam és mintha hirtelen lezuhantam volna valahonnan.
Ezt én mondtam Neki, hogy próbáljanak EMBEREK maradni a volt feleségével.
Hogy évek múlva is le tudjanak majd ülni egy asztalhoz...a gyerekük érdekében.
Nem sikerült nekik...és bár ehhez 2 EMBER kell, most már nem vagyok benne biztos, hogy csak Anyán múlott.
Néztem Rá és szinte láttam, ahogy az utolsó álarc is lehullik róla és áll velem szemben valaki, akit nem ismerek.
EMBER az, aki rendszeresen nem tartja be az ígéreteit?
EMBER az, aki feláldozza az emberi kapcsolatait mindig a pillanatnyi kedve szerint?
EMBER az, aki nem viselkedik egy kapcsolatban TÁRS-ként?
Álltam és néztem Őt.
Nem értettem.
Miért csinálja? Miért tesz ki engem ennek, miért teszi ki magát és partnerét is?
Miért?
Hajnalban hazamentem, de nem tudtam aludni.
Reggel 6-ig küzdöttem, majd feladtam.
Leültem és írni kezdtem. Kiírtam magamból 3,5 éve történetét.
Egy gyönyörű szerelem történetét...amely egy levéllel kezdődött: "Nem vagyok egy Brad Pitt, de lehet, hogy nem futnál el előlem"......és úgy végződött, hogy "Próbálj meg EMBER maradni."
Nem sírtam...................ez döbbentett meg leginkább.
Ürességen kívül semmit nem éreztem.
Nemrég beszéltem a barátnőmmel és azt mondtam Neki: tudod mi a legrosszabb az egészben?
Ha Rá gondolok, 2 kép jut eszembe:
Az első randink. Ahogy siet a Meki felé. Fehér ingben, a nyakán igazgatja azt a csúnya piros nyakkendőt.
A második az első szerelmes együttlétünk. Ahogy fölém hajol.
Soha nem a rossz.
Soha nem az, hogy hányszor ültem kuporogva az ágy végében, mert nem jött haza mikor megígérte.
Soha nem az, hányszor tűnt el 1-2 napra és utána kullogott haza:Ne haragudj Kicsim, rosszul éreztem magam..elmentem a Mátrába. Én közben azt hittem belehalok...de vártam Rá.
Soha nem az, mikor hazamentem és "kipakolva" találtam a lakást. 1 év után elköltözött úgy, hogy nem szólt.sunyin elsurrant, mikor nem voltam otthon.
Soha nem az, mikor haza kellett jönnünk az első nyaralásunk második napján, mert Mazsola beteg volt.
Soha nem az, mikor kiderült, hogy Mazsola van....majd az, hogy nem annyi idős, mint amit mondott.
Soha nem az, hogy sorban kaptam a mocskolódó leveleket Anyától..hogy Rám küldte a GYÁM-ügyet.
Soha nem az " áldozat".
Rózsaszín ködön át láttam.
Szerelmes voltam.
Néha láttam a 'repedéseket' az állarcán...de nem vettem róluk tudomást.
Aztán kezdett lehullani a máz.
Őrzök egy sms-t, amiben azt írta "bármit is gondolsz rólam, én az vagyok, aki akkor voltam, mikor ültük a naplementében a stégen".
Karácsonykor mikor nem jött haza, zokogtam és azt mondtam Neki: Én szerelmes vagyok abba az emberbe, akit megismertem. Nekem Ő a NAGY Ő,,,,,,,,,,,,,,,de már nagyon régen nem találkoztam Vele.
Azt mondta, elköltözik, ha akarom, de adjak időt a kapcsolatunknak.
Ne adjam fel.
Menjünk pszichológushoz, párterápiára..most először érzi, hogy küzdenie kell egy kapcsolatért.
Az elköltözése után egy héttel feljött egyik este.
Sírt.
Ledőlt a kanapéra és én simogattam az arcát. Majdnem elaludt. Azt mondta nem tud aludni, mióta elment.
Megkérdeztem, hogy szeretne-e itt aludni.
Bebújt az ágyba és pár perc múlva elaludt.
Néztem akkor az arcát, hallgattam ahogy szuszog.
Olyan volt, mint régen. Picit nyúzottabb, picit megviseltebb, de békés volt az arca. Olyan, mint mikor megszerettem.
Lehet, hogy az én NAGY Ő-m sosem létezett.
Lehet, hogy egy ideál, akivé Ő megpróbált válni, de sokáig nem tudta játszani a szerepet
És én bár láttam a hibákat..próbáltam hinni.
Hinni az EMBERBEN.
