Tegnap volt az Eltűnt Gyermekek Világnapja.
El sem tudok annál szörnyűbbet képzelni, mint hogy várod a gyereked, mert jönnie kell….suliból, edzésről, a haveroktól…..és nem jön.
Késik a büdös kölke! Ha hazajön, szétütöm az agyát!
Aztán eltelik egy óra, már aggódsz, hogy hol a fenében van.
Majd megint egy és az aggódást a rémület váltja fel. Történt valami!
Úristen, elütötték, elesett beverte a fejét.
Pánikba esel, telefonálni kezdesz. Láttad? Mikor váltatok el?
Hol lehet? Kórházak, mentő, rendőrség.
Aztán eltelik jó pár óra.
Majd egy nap.
Egy hónap.
Egy év.
…és nem telik el nap, hogy ne gondolnál rá, hogy hol lehet. Bízni kezdesz, hogy „csak” elcsavargott, de jól van. Hogy nem bántották! Hogy él valahol!
Szörnyű lehet ezzel a tudattal élni, és minden nap reménykedve úgy menni haza, hátha ott lesz!
Te kinyitod az ajtót és Ő a szobájában fog állni. Átölel.....újra!
Ezekért a gyerekekért- a CSELLENGŐKÉRT- tegnap éjjel 1000 világító léggömböt engedtünk fel az égbe…..hogy haza találjanak.