Hiszek az orvostudományban......ahogy Hofi mondta: a sebész az igen! Ha azt mondta levágtam, akkor levágta.

Hiszem, hogy a legjobbat akarják.

Bízom benne, hogy nem a pénzért csinálják.

Mikor kiválasztottam az onkológust, akkor a kezébe adta az életem, és ezt most is úgy gondolom, hogy amit Ő mond, azt fogom csinálni.

Nem érdekel ilyen gomba, olyan olaj, amolyan hullám terápia. Ha ő azt mondja nem kell, akkor nem kell és pont.

A daganatos betegségen áteső emberek baromira erősek. Ezt így még sosem fogalmaztam meg, mert eszembe sem jutott. Viszont hogy most én is ezen az úton járok........hát le a kalappal! És a pici gyerekek meg egész egyszerűen HŐSÖK! Így csupa nagy betűvel. Némelyik annyira pici, hogy nem tudja elmondani sem, hogy fáj a feje, hányingere van vagy csak nyűgös.

A 2. kemo után összetörtem.

Nem csak fizikailag, hanem lelkileg is. Ahogy közeledett az újabb időpont, úgy kezdtem el szorongani, sírni. Nem tudtam arra gondolni, hogy ezt azért kapom, hogy meggyógyuljak. Csak arra tudtam gondolni, hogy fájni fog a kezem, hányni fogok, jön a fém íz és a gyengeség.

Megbeszéltem dokival, hogy vissza vesz az adagból, hogy jobban bírjam. Megtette, de a másik kezem is begyulladt. Annyira fájt,hogy csak sírtam és már nem engedtem a hányinger csillapítót sem beadni.

Mire hazamentem a kezem duzzadt és piros volt. Hurrá, mert a másik fekete és olyan mint a húr. 

Azt éreztem, hogy nem bírom tovább! Nem akarom!

Sírtam és csak ezt hajtogattam, nem akarom, nem bírom, nem akarom.

Hétfőn nem veszem fel az újabb kemót. Péntken bemegyek a Dokihoz és megbeszélem vele.......meg fogja érteni.

Szeptember 5 Ct.....ahol nem lesz semmi, a többit majd meglátom.

A kis döntés is döntés!