Féltem,nem is ...........rettegtem a Szent Estétől. Nem tudtam hogyan vészelem át. Milyen érzések fognak kavarogni bennem.

Aztán az utóbbi évek legnyugodtabb Karácsonya lett. Csend és nyugalom. Titkolózás, sumákolás nélküli este. Nem kellett végignéznem, ahogy Kicsinek megszólal a telefonja és ő eltűnik a hálószobában beszélgetni visszafogott hangon.

Az első évben ez volt. Senki nem tudta, hogy létezem. Nem tudta a családja, hogy velem lakik, hogy fát díszítettünk, hogy ajándék várja és meleg étel. Hogy szeretet veszi körül. Telefonálgattak ő meg minden alkalommal elvonult és belesuttogott a telefonba, de nem mondta,hogy ne aggódjatok, van aki szeret van aki gondoskodik rólam, nem vagyok egyedül.

Tavaly már  néhányan tudtak rólam...a második karácsonyon....úristen egy idióta voltam...de Kicsi apja úgy döntött, hogy nem mehetek le a családhoz karácsonyozni. Eldöntötte a 31 éves fia helyett..mint oly sok mindent... és ő elfogadta. Gyomoridegem volt egész nap és este is. Sírt én meg nem tudtam mit tegyek. Itt volt az öccse egy messzi országból , szegénynek telefont adtunk, hogy tudjon hívni, de őt sem érdekelte a bátyja.Nem hiányzott a karácsonyi asztal mellől. Anya nem engedte látni a gyerekét.

Márciusban postán megjöttek az ajándékok. Ez a CSALÁD. Akik fontosak. Akiknek belefáradt a harcába.

Idén nem volt feszültség, nem volt titkolózás. Gyertyákat gyújtottunk, csillagszórót égettünk.

Főztem, aztán átöltöztünk szép ruhába. Mint már annyiszor...nem volt ajándékom a fa alatt.

Ott álltam és néztem, ahogy Kiskorú bontja az övét és ömlött a könnyem. Hányszor éltem már ezt át! Kiskorú nem tudott mit kitalálni, majd vacsorázni visz. Ez az ajándékom......................ez lesz az ajándékom.